Délkelet-alföldön forró, kora nyári nap volt, ezért várható volt a délibáb megjelenése . A pusztában, ebben a szikrázó napsütésben, enyhén omlottak lefelé a még zöld búza- és árpakalászok. Csendes a tanyavilág, csak egy-két kutyavonítás hallat­szott.

 

Ebbe a környezetbe lettünk száműzve. Friss jövevények voltunk. Még csak sej­tet­tük, hogy nem lesz ilyen idillikus a kép hiszen a tél kemény. Tavasszal és ősszel da­gasztani lehetett a sarat és az ivó víz két kilométerre. a bolt a tanya köz­­pontban öt kilométerre volt, de rendszeresen üres. Villany az nincs, orvos két­­szer egy héten a tanyaközpontban volt elérhető, és ugyan itt volt egy segély te­­lefon is. Továbbá a hatóság ellenséges volt és nem lehetett elhagyni a kijelölt te­­rület határát. Nem tudtuk miből fogunk megélni. A későbbi években lehetett a tsz-ben és az állami gazdaságban éhbérért dolgozni.

 

Nagyjából egy kilométeres tá­volságra voltak a tanyasorok, amelyekben egymástól 300-400 méterre he­lyez­ked­tek el a tanyák. Kétféle tanya létezett a környéken. Az egyik fajta egész év­ben lakott. Állandó emberi tartózkodásra is kiépített főépülettel és a hoz­zá­tar­to­zó ólakkal, istállókkal, szérűkkel, nagy udvarral rendelkezett. A területen akác- és eperfák voltak telepítve. A kis birodalom, az ötvenes évekre jellemzően, gé­mes­kúttal és petróleumvilágítással volt ellátva.

A másik típusú tanya csak nyári tartózkodásra kiépített ideiglenes lakóhely. A tanyagazda a közeli 12-18 kilométerre levő faluban töltötte a telet, és csak a ta­va­szi munkák idején jelent meg a tanyán. A munkák idején családjával a tanyán tar­tózkodott. Általában a család egyik fiatalabb férfitagja maradt kint egész télen és etette, gondozta az állatokat, vigyázta a termést és a gépi felszereléseket. A ta­nyák e típusát úgynevezett KULÁKOK lakták és élték a 15-30 holdas kö­zép­pa­rasztok kemény, de függetlenséget biztosító életét. Állatokat, négy-öt lovat, három-négy tehenet, tíz-tizenöt disznót és aprójószágot tartottak.

Kitelepítési végzésünk ezt a tanyavilágot szabta meg lakhelyünknek. A mi csa­lá­dunk budapesti volt, nem ismertük a tanyasi életet. Tagjai a következők: Nagyanyám, háztartásbeli özvegyasszony, akit mindég a férje tartott el. Övéké volt az elvett négyszobás lakás. Micsoda pech volt nekik, hogy velük laktunk egy lakásban. Apám- a néphadsereg frissen igazolt és véglegesített ezredese. Véglegesítése napján rögtön ki is telepítették!

Anyám a városi asszony, háztartásbeli. Bátyám 14 éves és én, aki 10 éves voltam. Mi öten érkeztünk, kéretlen látogatóként, az Ördög oldal 353 számú tanyába. Ráöntöttek a KULÁK család nyakára. Rajtunk kívül még 150 családot te­lepítettek ebbe a tanyasi világba. Kitelepítésre kerültek papok, katonatisztek, csen­dőrök, koncentrációs tábort megjárt zsidók, gyárosok, színészek, étterem tu­laj­donosok, de voltak egyszerű közhivatalnokok is. A kitelepítés a család tu­laj­do­nában levő lakás nagyságától is függött, hiszen lakást akartak szerezni, lopni. Sok volt a gyermek és idős. Ica nénit – egy első világháborúban szolgáló tá­bor­nok özvegyét – is kitelepítették, férje húsz éve meghalt. Mit árthatott volna ő, ha Budapesten hagyják?! De a diktatúra nem válogatott. Ördögi módszer volt ez a szisz­téma! A kulák rétegre rárakni ezeket a családokat. Természetesen sok fé­rő­hely nem volt a tanyákon, és a kulák család által használt lakóterületből kellett át­adni valamit.

A „pestiek” felkavarták a helybeliek életét, mindennapos jelenlétükkel zavarták a családokat, és még enni, inni is akartak. Hát nem disznóság!? Ezek a családok nem értettek a mezőgazdasági munkákhoz, így később, amikor már lehetett dol­goz­ni a tsz-ben, illetve az állami gazdaságban, a ”hideg vízre valót sem keresték meg.

Nekünk, a már említett tanya, a 353-as jutott. A tanyából a téli kamrát kaptuk meg. Öten egy 4x4 méteres helyiséget. A kamra a főépület közepén volt. A tor­nác­ról először az előszobába lehetett bejutni. Balra voltunk mi, jobbra volt a tisz­taszoba, amelyben a Gellai család – a mi kulákunk – élt. Gellaiék a nyarat töl­tötték a tanyán, keményen dolgozva. Az öreg Gellai vékony szikár pa­raszt­em­ber volt, vele élt a felesége és a két huszonéves fia. A fiatalabb fiú, András vitte az apjával 18 holdas gazdaságot. Gondozták az állatokat, próbáltak megfelelni a ha­talom elvárásainak, de az telhetetlen volt, és minden héten kisöpörték a pad­lá­su­kat. Sokszor járt a végrehajtó és ilyenkor megtelt a szobánk a Gellaiék ágy­ne­mű­jével, ugyanis elvitték volna ezeket is, az elmaradt beszolgáltatás fejében. A má­sik fiú tüdőbajos volt. Vincének évekkel ezelőtt kivették a fél tüdejét. Az Al­föld a földútjaival rettenetesen poros volt. Aratott, tombolt a tüdőbaj. A feleség ál­talában kéthetenként jött ki a faluból, ritkán láttuk.

Apám ötvenöt éves volt és soha nem végzett mezőgazdasági munkát. Így aztán gyen­ge színvonalon teljesítette a tanyai munkát. Anyám negyven éves budapesti szép­asszony volt, itt is feltalálta magát. Jellemző volt rá, hogyha kiment a disz­nó­ól takarítására, akkor is berúzsozta magát. Szóval ő sem volt egy igazi me­ző­gazdász! Szerencsénkre tudott szabni, varrni és így rövidesen ő lett a tanyavilág var­rónője. Nagymama is tevékenykedett, segített a mindennapi munkában. A gaz­da átadott egy 300 négyzetméteres földdarabot, ezen próbált meg ker­tész­ked­ni.

Ősszel – ha igaz – a két kilométerre lévő tanyai iskolába fogok járni, egyelőre csupán a tanyán segítettünk. Trágyát hordtunk, etettük az állatokat, közben ri­ad­tan hallgattuk a rémhíreket: visznek tovább bennünket a Szovjetunióba. Ő­szin­tén szólva, el is hittük ezeket. Tudtuk, hogy él még így körülöttünk százötven ha­sonló sorsú család. Az idő teltével kezdett beérni egy természetes, de szá­munk­ra szörnyű állapot. A kezdeti sajnálatot és segítő készséget lassan fel­vál­tot­ta a tanyasi család ellenérzése. A rendszer cinikus, gonosz terve bevált. A ku­lá­kot és a kitelepített pesti családokat összeugrasztotta a mindennapi kényszerű e­gyütt­lét, az állandó alkalmazkodás. Mind a két fél tudta, hogy egyikük sem tehet az összezártságról, a kényszerű együttlétről, de a megfáradt idegrendszerek kezd­ték felmondani a szolgálatot. Rákosiék egyik kimondatlan célja volt, hogy es­sen egymásnak a két, számukra nemkívánatos, megsemmisítésre ítélt réteg.

A tanya tornácán állva néztem végig egy jellemző jelenetet, amely talán visszaadja a kialakult helyzetet. Gellai gazda az istálló előtt állt és – mivel vá­sár­ra készült – kezdte befogni a lovakat. Apám a trágyadombot igazította, összébb kel­lett húzni, meg kellett magasítani. A híg trágya lé minduntalan visszafolyt a vas­villa ágai között a földre és ráfröccsent a gazda ünnepi csizmájára. Apám el­né­zést kért, de a visszafojtott indulat kitört a parasztemberből.

–Az isten verje meg magukat! Már nem bírom kerülgetni az egész pereputtyát ezredes úr! – Felkapta az odakészített ostort és apám felé vágott. Apám fel­e­mel­te a vasvillát és a villa felfogta az ostorcsapást. Ekkor csoda történt. A két szik­rá­zó szempár megenyhült és halk bocsánatkérések formájában kézfogással zárult a meg­gon­do­lat­lan és igazságtalan összeakaszkodás.
–Tudja Gellai úr, ezt jól kitalálták az osz­tályharcos kommunisták! Ocsmányság! Ezt többé nem szabad meg­en­ged­nünk magunknak! – mondta apám. Az öreg Gellai rábólintott, befejezte a lovak be­fogását és elindult a vásárba.

Én a tornácról szomorúan vettem tudomásul, hogy mi pestiek nem hagyhatjuk el a tanyavilág határát. Tudomásul vettem, hogy ez egy internáló tábor és szá­munk­ra a láthatatlan kerítések az „ördögoldal” végén vannak.                               

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

terimama 2010.08.16. 15:26:20

Édesanyám hunyai lány, Dávid Terézia. Élénken emlékszik a kitelepítettekre, de erről csak mostanában beszélt. 1951-ben ő 15 éves volt. Később Veress Árpád édesanyja, Olgi néni varrta az ő mennyasszonyi és menyecske ruháját is. A nagyobbik fiúra jobban emlékszik, de emlegetett egy "bolondos" asszonyságot is, az lehetett a Bella néni. Ha sikerül megszerezni a könyvet, biztos nagyon örülni fog.
Üdv a szerzőnek!
Bula Teréz
Gyomaendrődről

Válasz erre 

Tudósító 2010.08.18. 08:52:03

Engedelmével továbbítottam a hozzászólását Veress Árpádnak.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: