Késő tavaszi nap volt. Jellegzetes pázsit- és virágillatot hozott a szél. A közeli víz je­len­lé­té­re utalt a hal, és az ezzel járó mocsár szag. Budán, a lágymányosi Duna-partnál voltunk.

A Bartók Béla úton robogtak az autóbuszok és csilingelt egy villamos. Déli egy óra volt, a­mi­kor kicsengettek. A Bartók huszonhetes számú általános iskola megbolydult. A negyedik osz­tályba jártam és boldogan szívtam magamba az alsósoknak járó tudásanyagot. Sorakozó!! Ilus néni, a tanító nénink, mint mindig, lekísért bennünket a kapuig. A kapuban Miska bácsi az iskola pedellusa várt bennünket egy kis kék zászlóval. Sokan laktak a főút túloldalán, min­ket kellet biztonságosan átkísérnie. A kis kék zászló felemelkedett és a pedellus kíséretében el­indult a kis csapat. Szerettem ezt a ceremóniát. Összetartozást és biztonságot jelentett ne­kem, vigyáztak ránk. (Ó én balga!)

A Budafoki út egyik franciaudvaros házában laktunk a nagymamáméknál. Apám hivatásos ka­tonatiszt volt, de a néphadsereg nem véglegesítette. Tudására szükség volt, így a Ha­di­a­ka­dé­mián tanította, nevelte a jövendő tisztjeit, adta át műszaki és idegen nyelvi ismereteit. Amikor hazaértem anyu és nagymama fogadott. Gőzölgött a lencsefőzelék és éreztem a fok­hagy­más bundás kenyér jellegzetes – számomra mennyei – illatát. Megebédeltünk. Utána –szo­kásosan– elmentem sétálni a Duna-partra. Ámulva néztem a nagy folyót, a hajóforgalmat és a horgászokat. Repült az idő! Hiszen már három óra van!

A lakásunk ajtajához egyszerre érkeztünk meg apámmal. Apám kezében egy becsomagolt tál­cát tartott, és az arcán egy boldog mosoly volt. Csengettünk. Anyám nyitott ajtót. Apám meg­szólalt –Képzeld véglegesítettek a hadseregnél, most már biztos a család megélhetése. En­nek örömére hoztam ezt a tál süteményt.

Boldogan végeztük a szokásos délutáni dolgainkat: a tanulást, a főzést, a beszélgetést. Fél öt körül éles csengetést zavart meg minket! Az ajtó előtt egy ÁVH egyenruhás hadnagy állt, és kezében egy parancs volt, amelyet átadott. Értesítem, hogy a Magyar Népköztársaság ne­vé­ben a békés megyei Hunya községet nevezem meg kényszerlakhelyéül! KITELEPITEM! Fel­so­rolva a család tagjai : Apám, anyám, nagyanyám, bátyám és én.

–Holnap reggel 5 órára legyenek a házuk előtt. Öt bőröndöt, egy ruhás- és egy polcos szek­rényt is vihetnek magukkal, szólt a parancs. Legyenek pontosak,– mondta még kifejezéstelen arc­cal az ÁVH- s

Dermedt csend volt. Anyám és nagyanyám sírt, Apám elfehéredett, bátyám és én meg­me­re­vedtünk. Az egyik krémes leesett a földre.

Adtak tehát 12 órát az indulásig! Nem lehet probléma! Gyorsan menteni, pakolni hiszen ami itt marad, azt elviszik-elrabolják!

Jöttek az ötletek. A lexikonokat 40 fillér/kilogram árban bátyámmal levittük sarki MÉH-be. Ment a hír, hogy viszik a családunkat! Megtörtént a csoda! Az emberek a szomszédok jöt­tek segíteni, így a bútorok és az egész berendezés 60-70 %-át sikerült elhelyezni.

Másnap hajnali öt órakor álmosan állt a család a ház előtt. A Csepel teherautó két szál­lí­tó­mun­kással és két ÁVH-s tiszttel érkezett meg. Dideregve álltam a gépkocsinál, amikor láttam, hogy apám az egyik ÁVH-s előtt áll feltett kezekkel. A katona átkutatta a zsebeit. Talált egy kis üveget. Apám a fronton szerzett egy krónikus bélhurutot, ami ellen ópiumos gyógyszert hasz­nált. Mi ez?– kérdezte a katona – Hasfogó – válaszolta apám. Csak ez használ, ne vegye el tőle – szólalt meg anyám!

Ezredes úr a népi hatalom „félti Önt”, így aztán elveszem – mondta. A gúnyos hangját 57 év után is hallom.

 Lassan szállt fel a pára. Egy család pár bőrönddel és két szekrénnyel – nem önszántából – elindult az ismeretlenbe.