Bella néni

 

A kitelepítés egyik, talán legszomorúbb emléke ez az ódivatú, furcsa figura. Gazdag zsidó öz­vegyeként egy négyszobás lakásban lakott Budán. Naponta - a hasonló életet élő barátaival - ká­véházakban, de leginkább a Vörösmarty téri Gerbeaudban üldögélt. Ott beszélték meg a vi­lág dol­gait és közben erősen dohányzott. Remegő kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá. Kora meghatározhatatlan volt – talán úgy 50 éves lehetett. Ruhatárát tekintve pedig tény­leg egy csudabogár volt. Általában fekete vagy sötétszürke, testreszabott selyemruhát hordott, a legnagyobb melegben is hosszú ujjú, magas nyakú kivitelben.

Az arca mindig vastagon be volt púderozva, és a szemöldökceruzát is állandóan használta. Beszéde, hanghordozása kicsit egy múltszázadból itt felejtett nagypolgári dáma, és egy pi­pis­ke­dő elkényeztetett színésznő keveréke volt.

Őt is elérte a lakástulajdonosok és az akkori időkben gyanús elemeknek járó kitelepítési végzés. 1951-ben lekerült, levitték egy elhanyagolt tanyára, ahol természetesen nem tudta ma­gát feltalálni. A környezete kihozott belőle egy erős depressziót, amely lappangó módon sze­rin­tem évek óta megvolt már nála.

Mi az ördögoldalon laktunk, Bella néni pedig az Iványi soron. Úgy ismertük meg, hogy a­mi­kor bementünk a faliba, elmentünk a lakhelye mellett. Ő ilyenkor kint ült a tanyaudvaron, a gé­meskút melletti kispadon és fújta a füstöt, közben motyogott és semmibe néző szemmel te­kin­tett a látogatójára.

Hozzak valamit a boltból? – kérdeztem tőle rendszeresen. A válasz egy kis töprengés után az volt, hogy drágám hozzál cigit és sósborszeszt, és ha marad a pénzből, akkor kenyeret – ez­zel odaadott általában 50-60 Ft-ot. Amikor visszafelé jöttem, akkor is ugyanott találtam.

A kulák ember, akinél lakott furcsa, szótlan figura volt. Ismereteim szerint alig be­szél­get­tek egymással. Mint két sötét árny, úgy közlekedtek a tanyán. Én mindig, a már leírt fekete ru­hában láttam. Magamban elneveztem a fekete özvegynek. Más kitelepítettek is pró­bál­koz­tak vele, hogy oldják a magányát, de ő minden meghívást, közeledést elutasított. Nagy néha lát­ták magányosan dagasztani a sarat, ilyenkor a boltba tartott. Lárvaszerű arca ma is sokszor meg­jelenik és valahogy még ma sem értem, hogy mit keresett ő a tanyavilágban – de oda vit­ték ­ Aztán egy ködös, októberi napon megoldotta a problémáit. Éjszaka a fekete se­lyem­sál­já­val felakasztotta magát. Búcsúlevelet nem hagyott, rokonai nem voltak, a falusi hatóság te­met­te el. A kitelepítettek közül sokan elmentek a temetésére. Én gyermekként nem értettem, hogy mi oka lehetett az öngyilkosságra, de úgy éreztem, hogy Bella néni magányossága volt a rossz tanácsadó. A kilátástalan helyzetet, az igazságtalan kitelepítést csak később értettem meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.