Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Menekülünk mindentől, ami nem cukrozott. Nem ismerjük el a halált, és elfutunk, elfordulunk a mások bajától is. Nem vesszük észre azt, hogy a szenvedés nem csapás. A szenvedés mindig egy jel. Ez a jel egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A szenvedés egy olyan válaszutat jelöl meg, amellyel Isten minket tanít. De nem is akárhogyan tanít, hanem tisztítva tanít. Isten a szenvedés terhével letisztítja rólunk mindazokat a hibákat, amelyekkel együtt érkeztünk, és egy olyan új utat mutat, amely megszabadít minket a szenvedéstől. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat. Isten tanítása így kárba vész. A saját életem is a példa arra, hogy a Jóisten micsoda türelemmel ajánlja fel újra és újra, megint és megint az embernek lényegükben ugyanazokat a válságokat, hogy végre, a sokadik alkalommal jöjjön már rá a megoldásra, és fejlődhessen vele. No persze ha változás- és tanulásképtelenek vagyunk, ha nem bízunk abban, hogy Isten segítségével meg tudjuk találni a megmutatott új utat, akkor a fejlődésünk felajánlott esélye elvész, és marad a ránk kövesedett szenvedés. Így, ezen a szemüvegen át olvassuk a szenvedésnek a következőkben felsorolt példáit.

Folytatás: Csermely Péter blogjában. Ismét érdemes elolvasni a Professzor úr gondolatait.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.