Mottó:
- Borzasztóak az emberek. Megbízhatatlanok, erőszakosak, gorombák, tapintatlanok. Te mit szedsz ellenük?
- Semmit! nevettem fel. - Próbálom szeretni őket úgy, amilyenek."

"- Maga pontosan tudja, hogy meg kell halnom - mondta a fiú. - Miért nem kedvesebb hozzám addig, amíg még lehet?
A postán izgő-mozgó sor hírtelen állóképpé dermedt. A várakozók arcán grimasszá torzult a döbbenet.
Öt-hat emberrel előttem állt a fiú, a postaablak mellett és olyan volt, mint egy görög isten. Erőtől duzzadó izmok, széles váll, nemes arcél. A bőre napbarnított, a haja angyal szőke, a szeme derűs kék. Mint az élet megelevenedett szobra, úgy állt ott. S a halálról beszélt, a saját haláláról a postáskisasszonynak, aki az imént ráförmedt, mert rosszul állított ki valami feladóvevényt.
Csak pillantást váltottunk, szót nem, mégis egyféle gondolat motoszkált valamennyiünkben:
Ez az ifjú, akár a megtestesült egészség. Tán a húsz éven sem fordult át még. Miféle alattomos kór pusztíthat benne, hogy ilyen gondolatokat darál ki az agya?
A postáskisasszony tért magához elsőnek. Felállt, s a pultja üvege fölé magasodva végigmérte a fiút.
- Maga tényleg beteg? - kérdezte.
- Nem vagyok beteg - mondta a fiú.
- Tehát bolondozott?
- Nem bolondoztam - mondta a fiú.
- De hát arról beszélt, hogy meg fog halni!
- Meg is fogok halni. És maga ezt pontosan tudja, hogy meg kell halnom. Hogyha hosszú életű leszek is, csak néhány rövid évtizedig élhetek. Ha már ilyen rövid az élet, miért nem kedvesebb hozzám? Miért fortyan fel olyan semmiségen, hogy rossz helyre írtam egy címet, ahelyett hogy rám mosolyogna és segítene?
Az állókép ismét mozgóképlett.
- Igaza van fiam! - szólalt meg egy nénike.
- Ugyanis annyi a tőlünk független baj. Minek még fokozni olyannal, ami elkerülhető?
- Úgy ám! - biccentett rá egy férfi. - Ha kedvesek vagyok egymáshoz, mindjárt egyszerűbb minden.
Remekül exponált jelenet volt.
- De kár a sok veszekedés, vigyázz, mert az idő kevés - kezdte rá valaki a régi slágert és aki tudta a szöveget, vele énekelt.
Pár taktus után aztán ment minden tovább. Csak hátul a sorban kérdezte néhány újonnan jött, mi történt voltaképpen, de nemigen tudtuk elmagyarázni nekik.
Hogy is értették volna meg, hogy csúcsidőben a kis postán negyedórára megállt az élet és senki sem méltatlankodott amúgy pestiesen, hogy "ne szórakozzanak már ott elől, mert sohasem kerülünk sorra", hanem mindenki magába szállt, mintha templomban lenne, hála egy húsz éves alkalmi filozófusnak, aki jókor és jól adagolta a szavakat.
Nem tudom, másutt milyen hatása lett volna annak, amit mondott. Hisz amit mondott, abban nem volt semmi új, semmi meglepő.
Azt sem tudom, bennünk mi játszódott le, hogy az ügyesen komponált rögtönzéstől egyszeriben megjámborodtunk."

(Kun Erzsébet: Családmesék.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.